Zavaros napok...

Egyre furcsábbak az érzéseim, mert nagyon sűrű hangulat változásaim vannak. Idegesítő. Viszont ha engem ennyire felbasz idegileg, akkor mást mennyire felidegelhetek ezzel. Bele se merek gondolni.
Egyik percben még ilyen full átlagos unott kedv, következő percben hírtelen jó kedv, majd megint csak egy furcsa hangulat lecsúszás, nagyon depis hangulatom lesz. Nem tudom mi van velem ilyenkor, de elegem van.
Pár napja nagyon ritkássan írok, mert tényleg csak néhány napja rámjött egy ilyen öröm érzet. tökre boldognak éreztem magam, és ezt másokkal is éreztettem. azt hittem fordul a kocka, most majd minden más lesz, hiszen végre boldognak éreztem magam. Mondhatni egész jó érzés volt, de... szokatlan. Gondoltam másnapra úgy is elmúlik, nem szokok hozzá. De nem! Másnap is jó kedvem volt, sőt még harmad nap is. Ez nagyon sokaknak feltűnt, viszont 3-4 nap után elkezdett lelankadni a jó kedvem, és vissza a hol unalmas, hol szar hangulatvilágomba. Rájöttem, hogy ez a sorsom, csupán ennyit érdemlek.
Ami még ennél is sokkal rosszabb, hogy mostanában úgy érzem mintha kerülnének az emberek. Vagyis nem csak az emberek, hanem mindenki. A kutyám az egyetlen, aki még tud örülni, mikor hazaérek, ő az egyetlen aki önszántából odajön hozzám, amikor csak meglát, s ő az egyetlen, akit én még szeretni tudok talán... Elkerülnek, lenéznek, elítélnek, megvetnek... annyira rossz érzés.. De igazából már hozzá szoktam. Sőt azt nem rétem igazából, hogy mit csodálkozok?! Nem tudom... sok mindent nem értek mostanában, de elég szívás az életem ha egy szóval akarjuk kifejezni.
Jelen pillanatban a családom, pontosítva anyám, és kisebbik bátyjám az, akitől nem várok el semmit, mégis rengeteg mindent kapok. Csak sajnos nem épp hasznos dolgokat kapok tőled. Mondjuk ha azt nézed, akkor azt is, mert sok tapasztalatot kapok(:
Amúgy anyám folyton üvölt velem, emelt hangon válaszolok, és én vagyok a bunkó meg a köcsög flegma, aki nem tud vele normálisan beszélni. Annyira elegem van már ebből>_< megőrülök esküszöm!
Ha összekén ehasonlítanom bármivel, hogy mihez kellene hasonlítanom a családomat, vagy inkább az életemet, akkor azt mondanám, hogy így élni, olyan mintha egy klausztrofóbiás embert bezártok egy kis, sötét, lyukba. 1szóval nincs is rosszabb(:
azt hiszem mostra ennyit, mert totálisan kifáradtam mind testileg, mind lelkileg. Teljesen lefáradtam, a fejemben pedig olyan káosz van, hogy soha nem fogok már tudni rendet rakni. annyira kimerültem szellemileg, hogy ehhez is alig van energiám, nemhogy bármi máshoz...
megőrülök>.<
na jó mostár tényleg ennyit *fáradt*