Minden elhomályosodott körülöttem, forogni kezdtem a szél hihetetlen sebességével, s csak néha egy-egy pillanatra láttam a fiút. Ingerültség, félelem, reszketés... Ezeket éreztem a levegőben keringeni. Nem tudtam ki érzései voltak.. Enyém, vagy Cortez-é, de nagyon erősek voltak. Pillanatképeimben egy idő után újra megjelentek az eltűnt arcok.. Elsőnek Évit pillantottam meg Attila mellett. Utánna Zed rémült arca meredt rám, s két ismeretlen fiú, akik ismerősek voltak, szintén ott álltak. A mágia mester nem jött vissza. A szél zaja, és a távolság ellenére tisztán hallottam, ahogy sugdostak egymás fülébe. A két fiú neve Laci és Beni volt. Tudtam, hogy ismerem őket, de csak ugyan nem emlékeztem tisztán rájuk, mint a többiekre. Hogyan kerülhettek ide? Ilyen szimpla kérdések jártak a fejemben, azzal nem is törődve, hogy velem mi is történik éppen. Angel arca elsápadt, mindenki rettegett. Ennyit láttam belőlük, nagyon gyors volt a sebesség, nagyon szédültem. Vágások jelentek meg a testemen, vérem a levegőbe fröccsent. Mintha kések lettek volna a forgószél közepében. Egyre több, nagyon fájtak. Szemeim könnyel teltek, majd végig folytak arcomon is.
A fájdalom teljesen átjárta a testem, remegtem. Kétségbeesetten próbáltam kiabálni:~Eléééég!~ Sírva üvöltöttem, de nem hallották. A hangok beszűrődtek, de ki már nem jutottak a szélpáncélon. Talán nem is láttak engem.
Egyre több vért vesztettem, már annyira szédültem, az ájulás határán voltam. Elvesztettem az eszméletemet, majd hírtelen azon eszméltem magam, hogy Zed mögött állok, s azt figyelem ahogy a sebes levegő tornádóként kapaszkodik az égbe, közepében a testem forog. Rátettem kezem Zed vállára, majd fülébe suttogva kérdeztem mi történik. Semmi reakció, mint ha ott sem lettem volna. Nagyon meglepődve Cortez mögé álltam, majd üvöltöttem neki, hogy hagyja abba, ez fáj nekem, de ő sem reagált, csak csinálta amit elkezdett. Már nagyon eldurvult a helyzet, semmit nem értettem. Oda léptem Évi hátához, majd elé álltam, s a szemébe néztem. Ő nem nézett rám. Ekkor felmerült bennem, hogy talán itt sem vagyok. Meghaltam?! Kétségbe esetten kapálóztam a rémült arcok előtt, de senki sem vett észre. Egyszer csak egy tekintet rám vetődött. Laci? Kérdeztem halkan, majd oda lépett hozzám, s kérdezett valamit, de annyira hadart, hogy nem értettem egy szavát sem. A többiek rá néztek hírtelen, majd kérdezték kihez beszél?!
Rájöttem...Rájöttem, már csak a lelkem él, és Laci látja a lelkeket. Kezét Ati vállára rakta, majd annyit mondott nagyokat pislogva rám, hogy -állj!- . Cortez nem értette mi van, csak ijedtében ejtette el a könyvet, ami becsukódott. Abban a pillanatban a szél elillant, minden a földre hullott. A levelek, a por, és a testem is... Mind annyian oda rohantak, csak Laci nézett engem továbbra is nagyra tárult szemekkel. Ő is megértette, amit én, majd elmagyarázta a többieknek. Mind annyian elbúcsúztak tőlem, ekkor megjelent Atley. Utoljára láttam a mesterem, utoljára mindannyiukat. A mesterem elmondta, hogy ott volt a hiba, hogy Ati nem szeret. Ahogy befejezte mondatát, megjelent előttem egy hatalmas fénykapu. Átléptem rajta, s nem láttam soha viszont semelyiküket...
Amnesia - Váratlan fordulat (VI.rész-utolsó) /amatőr novella/
és ez itt a befejezés. nem éppen így terveztem, de azt hiszem teljesen jó ez így ^^
nem tökéletes, de ha az lenne, már nem lenne benne semmi különleges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése