Hasztalan élet, se kép, se hang...

Ismét egy unalmas nap mint a többi.. Kaptam 1-2 jó jegyet meg rosszat, mászkáltam a suliban fel-alá, a gondolataim meg körülöttem repkedtek végig. Egy percre sem hagytak nyugodni. Ezer meg egy dolog lappang bennem, és nem tudom elmondani, leírni vagy lerajzolni. Ma is, mint minden nap, elhatároztam, hogy ezt és ezt megfogom csinálni. Itt vagyok, pár perc múlva kilenc óra, és még semmit nem csináltam meg abból, amit akartam. Képtelen voltam bármihez is hozzákezdeni. Olyan szánalmas, jelentéktelen lénynek érzem magam, mikor ebbe belegondolok. Undorító. Saját magamtól, és cselekedeteimtől undorodok már komolyan. Tiszta szégyen az életem. Legalább is én annak látom=/
Totál üres az életem. Minden nap ugyanolyan, unalmas hétköznapok, egy ideje unalmasak a hétvégéim is, sehova sem megyek, nem csinálok semmit, csak ülök a laptop előtt (vagy éppen fekszem, ahogy kényelmesebb) és nem csinálok SEMMIT. Gépezek, és gyűlölöm a világot, vagy magamat, vagy éppen bizonyos embereket. Vagy éppen mindenkit. Sose lehet eldönteni.
Kiszámíthatatlan ember vagyok, de oly' annyira, hogy sokszor még én sem tudom mire számítsak önmagamtól. Komolyan.. most mit kellene tennem?
-Akaraterő kérdése.
Mindenki ezt mondja. De én hiába akarom, ha képtelen vagyok bármit csinálni, ha képtelen vagyok normálisan gondolkodni, mindig csak azon jár az agyam, ami elvileg tök jelentéktelen az életemben. Csak néha tűnik fontosnak. A legrosszabb az egészben tudjátok mi? Hogy mindezeknek tudomásában vagyok. Tudom, hogy ez van, és még sem tudok ellene mit tenni.

Most pedig jöjjön a mai nap csúcspontja:

Előzmények:
Mostanában..( hónapokkal ezelőtt) egyik megszokott, unalmas, szánalmas napomon nagyban gépeztem, persze fekve.:) és sötétben. Órákig.Mást sem csináltam. Viszont wc-znem kellett, ezért felálltam, hogy lemenjek, de ahogy elindultam ki a szobából hírtelen a szemeim szélén vmi furcsa sötétség tűnt fel. Nem értettem mivan, olyan hírtelen történt, hogy egyre nagyobb lett a sötét folt, míg nem egy pillanat alatt eltünt minden. Se kép, se hang... Ráztam a fejem, jobbra, balra, minden felé, hogy megszűnjön a feketeség. Már kezdtem volna üvölteni, hogy nem látok, és anyáztam volna ezerrel, ugyanis nagyon megijedtem. De hirtelen kitisztult a kép, és minden a régi lett, egy szempillantás alatt. Olyan furcsa volt az egész, meg zavaros. Nem értettem, de elmúlt, hát lementem. Gondoltam biztos az tette h sokat feküdtem a sötétben és felkapcsoltam a villanyt. DE NEM! Egyre többször, egyre hosszabb ideig jöttek elő ezek a... szédülések...
Egyszer pedig volt egy komolyabb dolog: Felkelek az ágyból, kimegyek a szobából, és nézem hogy kezdek szédülni, kezd elsötétülni a kép, de már nem voltam úgy megijedve, hát higgadtan megpróbáltam belekapaszkodni az ajtófélfába. Nem tudom, hogy sikerült-e,de a valószínűleg nem, mert a következő emlékem, hogy a földön fekszek, fáj mindenem, és bátyjám motyogott egy szót maga alatt. Éreztem, hogy fáj mindenem, és nevettem. Nem tudom mi volt vicces de nevettem :D Megkérdeztem bátyjámat, hogy mit mondott, és mondta, hogy kiabált nekem, hogy mit verébkedek a szoba előtt?! xD Mondom mért kérdezte, és válaszolta, hogy csak azért, mert hírtelen annyit hallott az ajtó nyitódás után, hogy *piff-pufpuf-pafff* :D
Ma pedig:
Reggel későn keltem fel, ezért kapkodtam, hogy beérjek a suliba, és reggel szoktam átpakolni, ezért ma is mint minden szar reggelemen, a szekrényemben kerestem valamelyik tankönyvem, mikor éreztem, hogy megint szédülök, jön a sötétség, és hírtelen megint se kép, se hang. Megijedtem, mert most elég sokáig tartott, és már majdnem letéptem a szekrényem ajtaját, hogy ne essek el. De elmúlt, folytattam a reggeli készülődést.
Fogalmam sincs mitől van>.<
Sorry a hosszú bejegyzésért...^^