amatőr novella III. - Bűnöm, mit soha nem felejtek...

~Rohanj!!!~ Üvöltöttem torkom szakadtából, miközben könnyeim mosták bűneimet arcomról. Lassan, akaratlanul térdre ereszkedtemm, majd nagy, könnyekkel telt szemekkel figyeltem a történteket.Csak az járt az eszemben, hogy elkövettem életem legnagyobb hibáját. Ostoba voltam, de sehogy sem bírtam uralkodni magamon. *szemei elé tárultak a nemrég történt események:*
Veszekedtünk.. Már nem először, de most durvábban, mint bármikor máskor. Annyira szomorú, csalódott és egyben ideges voltam, éreztem, lassan túlteng rajtam az agresszió. Az egyetlen igazán említésre méltó betegségem az agresszivitásom. Nem tehetek róla. Éreztem, hogy ha valamit nem cincálok apró darabokra, biztosan megőrülök, de ő csak folytatta, és folytatta a mondandóját eléggé felemelt hangon, semmire sem számítván. Nagyon nem tetszett. Ekkora jött az a.. nem is tudom minek nevezzem, az agressziós démona tőrt elő belőlem. Magamnál voltam, de nem tudtam irányítani a testemet. Egyszer csak a levegőbe emelkedtek a karjaim, tökéletes szimmetrikus mozgással, arcomon a düh rikított, kezeim erős fehér fénnyel világított, majd lassan elkezdtem elemelkedni a földtől. Kegyetlen érzés uralkodott bennem, viszont szemeimben nem láthatta a halál félelmemet, csak is lángokat figyelhetett meg. Viszont az ő szemében éppen ellenkezőleg a csodálkozás és a halálfélelem egyszerre tükröződtek rám. Már vagy 15-20 centiméterrel az aszfalt felszíne felett lehettem, mikor hírtelen óriási vérfarkasok jelentek meg mögöttem a semmiből előtörve. Igazság szerint én jobban meglepődtem, mint a velem szemben álló fiú, akivel éppen együtt voltam. Szőke haját szemébe fújta a hűvös éjjeli szél, ugyanis az utcán voltunk. Egy sötét (a kivilágítás ellenére is), ijesztő, keskeny utcán sétáltunk, majd veszekedtünk. Fájó érzés töltötte el a szívem, bár a belőlem előtűnő lénytől már fogalmam sem volt mire számítsak. Őszintén szólva nagyon féltem. Ekkor felemeltem a fejemet, szememből könny helyett vér folyt, ahogyan a számból is, majd nevetve, fura nyelven a farkasokat támadásra invitáltam. Kétségbeestem, én ezt nem akartam. Lassan néhány farkasra utaló változás lett rajtam. Attól a pillanattól én már lemondtam az életemről, szeretteimről, de őt megakartam menteni, ezért továbbra is küzdtem a bennem tomboló lény ellen. A farkasok hihetetlen sebességgel vették üldözőbe a fiút.*
A lény hírtelen eltűnt a testemből a pillanatnyi agressziómmal együtt.Más sem bírtam tenni, csak minnél hangosabban üvölteni, hogy fusson. A srác sápadt arccal, félve rohant az 'életéért'. Konkrétan nem volt miért rohannia, ugyanis csak képletesen szólva élt. Egy vámpír volt, aki éhesen menekült 5 óriási vérfarkas elől, kiket mágiával idéztem meg tudat alatt. Mikor már magamhoz tértem utánnuk siettem, és néhány alapvető farkas-tulajdonságot tapasztaltam magamon, többek közt a farkasok hihetetlen sebességét is. Könnyen utol értem őket, viszont annyira ki voltam éhezve, hogy muszáj votl néhány útba eső állatot apró,pici cafatkákra tépni. Végül teljesen beértem őket, mikor a fiú elfáradt a farkasaim pedig már éppen az elfogyasztását tervezgették. A vámpír elé álltam, ekkor érezték, hogy farkas vagyok. Nem akartak bántani, inkább megakartak hívni, hogy lakomázzak a zsákmányukból. Ellen álltam nekik, majd elakartam őket kergetni, de mivelhogy kétszer-háromszor akkorák voltak mint én, esélyem sem volt, majd árulónak tituláltak, amiért egy vámpírt védek... Fájt, hogy kitagadott a falkám, és fájt, hogy tudtam, hogy a fiúval már többé nem lehetek együtt. Az enyém volt a döntés, a kezemben volt a sorsom, de képtelen voltam döntést hozni. Farkas vagyok, vagy egy senki? Képtelen voltam döntést hozni... Majd hírtelen az egyik türelmetlen, éhes farkas támadásba lendült. Engem óriási mancsával félre lökött, majd megakarta harapni a sokkos állapotban lévő, tehetetlen vámpír fiút. Abban a pillanatban átgondoltam, hogy farkas lévén meg kell védenem, akit igazán szeretek, aki fontos számomra, ezért ugrottam. Rátámadtam a hatalmas állatra, küzdöttünk... Mázlimra sokkal kisebb voltam, ezért könnyen alá kerültem, majd karmaimmal átszakítottam a gigáját, dőlt belőle a vér, amit elkentem a fiú száján, reménykedve, hogy felébred. Sikerült! Magához tért. A másik 4 farkas ezt tétlenül végig nézte, semmi reakció, semmi grimasz, álltak és figyeltek. Akkor a tudtukra adtam, hogy én vagyok a falka vezér, menjenek el! Háromnak sikerült, viszont a negyedik hátba támadott, mikor megnyugodva térdeltem le a fiúhoz. Ekkora a vámpír volt az, aki megvédett a saját falkám egyik legerősebb farkasától. Megölte. Talán értem tette, talán a gyűlölet hajtotta, de megmentette az életemet. Megúsztam egy nagy karmolással a hátamon. A történtek után én csak halk zokogással mozdulatlanul térdeltem az éjjszaka csendjében, a hideg aszfalton. Akkor odajött hozzám, nyújtotta a karját lehajtott fejjel és várt. Néztem a kitárt kezét, mi értem nyúlt, hát belekapaszkodtam és felálltam. Szorosan magához ölelt, éreztem mondani akart valamit, de csak némán ölelt, szorosan magához húzva. Fejemet a mellkasára hajtottam, szemeimet becsuktam, és vártam, hogy felébredjek ebből a szörnyű álomból. Hirtelen eltolt magától, kézen fogott, majd lassan elindultunk haza. Többé már sosem veszekedtünk, örökké együtt voltunk...

Ui.: a helyesírási hiábkat légyszi nézzétek el :D