Egy percre erősen karjai közé zárt, éreztem hátamra hulló könycseppei nehézségét, átéreztem vele minden fájdalmát. Talán tényleg ő az...
Megragadta karomat, majd odahúzott a dokinak öltözött férfihez. Beszéltek hozzám, láttam, hogy mozog a szájuk, de egy szót sem hallottam, minden megszűnt körülöttem. Először a hangok tűntek el, majd a látásom is elsötétedett. Térdhajlatom elengedett, összezuhantam.
Mikor ismét felébredtem, megint abban a furcsa ágyban találtam magam, de most emberek áltak körül. Nem is tudom, olyan soknak tűntek, de mégis kevesen voltak. Két ismert arc állt az ágyam jobb oldalán. Nevük sehogy sem jutott eszembe, de tudtam, ismerem őket. Egy fekete hajú, gyönyörű lány, aki rám mosolygott, közben láttam kivillanó vámpír fogait. Erről eszembe jutott egy név, Angel. Biztosan ő az. Szorosan mellette pedig egy fiú volt. Egy szőke, közép magas fiú. Ahogy mélyen a szemembe nézett, az ő neve is bevillant: Cortez.
A bal oldalamon álltak a szülők, az ágy végében pedig az orvos.
Hírtelen felültem az ágyból, majd Angel nyakába csimpaszkodtam két kezemmel, s erősem szorítottam. Mindenki nagyon furcsán nézett.
~Emlékszel Évire?~ Kérdezte csodálkozó hangon édesanyám, majd mindenki némán, meglepetten figyelte a válaszomat. Ekkora jutott eszembe, hogy Angel a beceneve, Évinek hívják.
~Igen...~ Feleltem halkan, majd óvatosan kimásztam az ágyból, hogy elérjem Corezt is, aztán őt is megöleltem. Szemeimbe könny szökött. ~ Ők ketten..Csak ők ketten.. Ők voltak azok, akik emlékeznek rám, akik szeretnek engem, akik nem hagyna cserben. Senki más nincs itt, akit én valaha is barátnak tartottam. De ők ketten igen. És nekem csak ez számít.~ Magyarázkodtam lehajtott fejjel.
~ Úgy tűnik lassan visszatér az emlékezete. Idővel minden eszébe fog jutni, de ezt segíteni kell azzal, hogy minnél több dolgot elmondanak neki arról, amire nem emlékszik még. ~ Szólt az orvos, majd egy kedves mosollyal kiment a szobából.
~ Emlékszel a nevemre? ~ Kérdezte tőlem Cortez kíváncsian. Elpirultam, mert tudtam, hogy ez nem a keresztneve. Bajban voltam, nem tudtam mit mondjak.
~ Cortez.. ~ Suttogtam félénk hangon. Rám molyogott, majd kiegészítette: ~ Kovács Attila Cortez. ~
Már mindenki mosolygott, csak én nem. Angel felé fordultam, majd felemeltem a fejem.
~ Emily? ~ *szünet* ~ Ő kicsoda? ~ Kérdeztem kicsit ostoba pillantásokkal.
~ A hugom... ~ Nevetett fenhangon ~ Amúgy Zsófi ~ Fejezte be a mondatát.
Nem emlékszem az arcára, se semmire vele kapcsolatban, csak a nevére emlékeztem. De mostmár tényleg tudni akarom mi történt.
~ Kérlek... mondjátok el mi történt! ~ Kértem a körülöttem álló személyeket. Szinte megölt a kíváncsiság.
Amnesia - Az igaz barátok (II.rész) /amatőr novella/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése