~ Hol vagyunk? ~ Értetlenkedtem a furcsa helyet kémlelve.
~Nem ismered fel? Ezen a környéken laksz. Bár nem itt születtél.~ Mondogatta Angel.
~És hová is megyünk?~ Kérdeztem vissza rögtön. Évi és Attila egymásra néztek, Zoli pedig rám vetette tekintetét. Meglepődtem, de a válasz nem érkezett meg. Sugdolózni kezdtek Atiék, mi meg Zeddel figyeltük őket, mert egyikünk sem értett semmit. Angel bólintott a szőke fiúnak, majd felénk fordult. Elkapta Zoli csuklóját, majd húzni kezdte maga után. Hátrafelé mentek, én meg csak álltam. Ati odalépett hozzám, majd mélyen a szemembe nézett, de egy szót sem szólt. Úgy egy perc után már nem bírtam a kínos csendet, s megszólaltam:
~Tehát hova megyünk?~ Kérdően, szelíd hangon, ezzel áttörve a némaság jég falát. Még most sem mondott semmit, csak biccentett a fejével, azt hiszem azt akarta, hogy menjek utánna, mert el is indult előre. Hátra néztem még a két elvonult barát után, de ők csak álltak, beszélgettek halkan, majd ők is bólintottak, hogy menjek. Megindultam a gyors léptekkel haladó fiú után, s már kicsit ingerült voltam, mivel semmit sem értettem.
~Most már elmondod hova megyünk? És Éviék?~ Emeltem fel a hangom. Cortez halál nyugodt tekintete hírtelen vetemedett rám.
~Bemutatok neked valakit, akire lehet, hogy nem emlékszel, ezért sem mesélt róla Évi neked, de ő is ott volt azon a bizonyos estén.~ Hadarta el a már előre végiggondolt mondatát. Hírtelen megtorpant, én is megálltam. Egy óriási háznál álltunk meg, ahonnan csak úgy száguldoztak kifelé a negatív energiák. Ati csengetett, és nem sokra rá ki is tárult előttünk a hatalmas kapu. Egy elég különös megjelenésű, körülbelül Cortez korabeli srác fogadott minket.
~Gyertek be!~ Dörmögte kissé mély hangon, majd hátat fordított, és elindult befelé. Attila utánna, engem pedig karomnál fogva invitált be a különös udvarra. Ati elmesélt neki mindent, ami azóta történt, hogy felébredtem és ők ott voltak. A fiú rám nézett, elég csúnyán, majd megkérdezte
~Tudod ki vagyok?~
~Nem~ Feletem, közben egy kis pír ült ki arcomra.
~Atley a nevem.~ Bemutatkozott, majd megrázta hosszú, barna haját, amely dúsan omlott arca elé. Annyit láttam belőle, hogy mosolyog. Ettől kicsit megnyugodtam, majd mondtam, hogy örülök neki. Elmesélték, hogy igazából részben tőle tanultam a mágiát, csak annyira kevésnek tarottam azt a sok tudást, amit rövid időn belül elsajátítottam, hogy megpróbáltam a netről segítséget kérni. Elmagyarázták, hogy ez mekkora hiba volt. Beszélgettünk, egyre többet tudtam meg a múltamról. Talán egy-két óra elteltével el is indultunk. Ismét csak ketten maradtunk, némán sétáltunk egymás mellett.Már nem érdekelt hova megyünk, bíztam a fiúban.
~Szóval...Mi is történt köztünk?~ Törtem meg ismét a csendet, kicsit elpirulva. Gondoltam, mivel csak ketten vagyunk, már nem lesz annyira ideges és elmeséli. Jól gondoltam.
~Miután megismertelek, nagyon megtetszettél. Hogy úgy fogalmazzak, megszereztelek magamnak, ami egy csúnya kihívás volt a legjobb barátommal, Zolival. Együtt voltunk.. Nem is tudom már pontosan mennyi ideig, de legyen elég annyi, hogy már vége van.
~De miért?~Szavaim követték rögtön az övéit.
Némán ment tovább, semmit sem szólt. Arra gondoltam, hogy talán ettől félhet. Nem tudja, hogy miért történt. Vagy csak szégyenli?! Nem tudom, de csak ez járt a fejemben. Hírtelen egy erdőhöz értünk, ahol már Zed és Angel várt ránk.
A hely úgy nézett ki, mintha leégett volna. A fák korhadásnak indultak, a fű sok helyen elvolt száradva, néhol fekete volt, vagy teljesen el is tűnt, csak homok volt a helyén. A bokrokról eltűntek a levelek, ágaik is elég gyengék, vékonyak voltak. Felnéztem az égre, teljes sötétség borult ránk pár perc alatt. Oda sétáltam a szörnyű tisztásra. Éviékhez tartottam, de ahogy hozzáértem véletlen egy fához, az egész testem összerezzent, térdre hulltam. Iszonyatos fejfájás lett urrá rajtam, valami tombolt bennem, talán kiakart törni, de nem hagytam. Térdeltem a ritkás fűben, mindenki nagy szemekkel figyelt. Zoli rögtön oda akart jönni hozzám, de Angel visszafogta.~Hagyd! Várjunk egy kicsit...~ Suttogta halkan, miközben két karjával hátulról fogta az elszánt fiút. Rémült arcok meredtek rám, majd hírtelen eltűnt mind. Durva képek tárultak elém, melyek ismerősek voltak, talán Éva sztorijából. Hírtelen nyugodság, minden visszatért, a régi lett, és a fejfájás is elillant, akár egy hűs szellő.
~Jól vagy?~ Megint az a furcsa, mély hang. Pislogni keztem, majd észrevettem, hogy miközben emlékképek tárultak elém, megérkezett Atley is. Egy nagy, vastag, poros könyv volt a kezében.
~Igen jól vagyok.~ Válaszoltam kicsit meglepetten. Felálltam a földről, majd leporoltam magam. Atley elkezdte magyarázni, hogy ebben a könyvben van egy olyan varázsige, amely visszatéríti minden emlékemet, érzésemet. Ez a mágia képes arra, hogy minden eddigi érzelmemet visszaadja nekem, mint jogos tulajdonosának. Mindannyian megörültünk. Ekkor a nagy örömet földbe tiporva elmagyarázta, hogy csak is egy olyan ember képes használni a mágiát, aki engem igazán, szívből szeret. Évi előre lépett, szerinte ez csak természetes. Majd Atley ismét rontott a helyzeten, és mondta, hogy nem barátságból, hanem szerelemből kell szeretni az illetőt. Minden tekintet Cortezre szegeződött. Csak az enyém nem.
~Rá ne nézzetek, ő már nem szeret engem.~ Jelentettem ki teljes nyugodtsággal.
~Próbáljuk meg!~ Szólt kicsit botladozó hangon Ati.
Tudtam, hogy szerelemből már nem szeret, csak barátságból akarja megpróbálni, de féltem, hogy ebből még baj lesz...
Amnesia - Újabb emlékek... (V.rész) /amatőr novella/
hibákat kéretik elnézni, valóság alap a lehető legminimálisabb xD
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése