† Senki †: amatőr novella VI. - Háború, barátság..^^

Köd lepte el szemünk világát, a füves, homokos rétet, mindent elfedett. Remegő kézzel tartottuk a nehéz, piszkos gépfegyvereket. Óriási terhet éreztünk vállunkon, szívünk hevesebben vert, mint valaha, de érzéstelennek álcázva magunkat, a célzócsőbe nézve lőttünk a messzeségbe. Nem láttuk mit vagy kit lövünk, csak húztuk a ravaszt sorba egy lövészárokban gubbasztva. Ki sem jöhettünk a földből, ugyanis felénk is százával száguldottak a lövedékek. Egy rossz mozdulat és meg is halhatunk. Senki nem akart odaveszni, mindannyiunkat várt otthon a családunk, ami mindennél többet ért nekünk, de hazaszeretetből, kötelességből elvállaltuk ezt a küldetést.Féltünk és remegtünk, de ennyit megért hazánk.

Szállt a por, dörgött ágyú, robbant gránát, püffögött ezer fegyver, s sűvített tízszer ennyi töltény. Hol társaink, hol az ellenség üvöltését hallottuk, de mindez akkora zajt keltett, hogy én már nem bírtam. A munícióm is fogytán volt. Besötétedett, a mellettünk hosszan elnyúló erdőből pedig elég ijesztő hangok terjedtek felénk. Farkasok üvöltése, madarak huhogása, és még nem is tudom milyen állatok hangoskodását észleltem, miközben töltöttem újra zajos fegyverem.
Hírtelen beborult egy katona az árokba, ahol én bújtam meg. Mikor oda pillantottam, láttam, hogy egy társam volt. Mintha engem nézett volna, nagy, nyitott szemei éppen rám meredtek, de a nyakához, majd csuklójához szorítottam remegő ujjaimat, megállapítottam, hogy nincs pulzusa, meghalt. Sisakja ellenére golyót kapott a fejébe, majd hasába is belelőttek kettőt. Nagyon megrémültem. Magamhoz szorítottam az elesett tisztet, pedig tudtam, hogy a háborúnak nincs vége, küzdenem kell, míg meg nem halok, vagy amíg vége nem lesz ennek az egész "ember - embert pusztít", értelmetlen harcnak. Megöleltem, de tudtam, folytatnom kell.
Bosszút akartam. Tudtam, ez a legrosszabb emberi tulajdonság, talán ezért tartunk itt, de úgy éreztem, ezt nem hagyhatom ennyiben. Visszafordultam kitámasztott fegyveremhez, figyelmemet az idegen, 'láthatatlan' térségre koncentráltam. Elborított a düh és félelem vegyített érzése. Ekkor egy nagyon közeli, nagyon hangos üvöltésre kaptam fel a fejem, gyorsan körbe néztem, majd a mellettem levő lövészárkot üresen láttam. A legjobb barátom, a világ legrendesebb emberének kellett volna ott lennie, de nem láttam. A bajban, betegségben,és mindig mindenben mellettem volt. tudtam, ennyi jár neki, kiugrottam a földbe ásott lyukból, majd egy röpke körbe tekintéskor láttam, hogy az üreg alján fekszik a fiatal fiú. Gyorsan beugrottam mellé, még élt. Meglátott, majd rémült arccal mondta, hogy csupa vér vagyok. Nem értettem, hiszen nem találtak el. Majd eszembe is jutott, mikor egy bajtársam holttestét öleltem meg, biztosan véres lettem. Majd így szóltam neki:
~Semmi bajom, de most ne törődj velem! Csak ne beszélj, tarts ki! ~ Vállamra kaptam óvatosan a sovány katonát, majd kivittem az árokból, s rohanni kezdtem vele, töltények között cikázva. Egyszer csak egy golyót kaptam a hátamba, amitől lendületből arccal a homokba borultam. Sebesült társam rám esett, ami még nagyobb fájdalmat okozott, de tudtam, hogy nem adhatom fel. Félig kúszva - mászva, de végül a hátamon cipelve eljutattam a barátomat az orvosi sátorig. A fiút a testemről egy hordágyra löktem utolsó energiámmal, majd teljesen elfeküdtem. Az orvos előbb engem akart kezelni, de nem hagytam:
~A fiatal katonát lássák el, mentsék meg az életét! Én jól vagyok... ~ hazudtam magabiztosan, majd az orvos munkához látott. Én csak a nővérnek szóltam a hátamba kapott golyóról. Nem sokára megtudtam, hogy a barátom felépül, már jól van. Ettől a hírtől nagyon boldog lettem, majd örömömben megöleltem az orvost.
Félig ellátott sebekkel mentem vissza a harcmező felé, de egyszer csak irányt változtattam. A lövészárkom helyett az erdő felé indultam, gondolván, oda senki sem megy. Egy hadi tervem támadt, melyről a tábornok urat értesítettem. A még mindig tartó köd javunkra vált.
Hadi terv a következő:
Úgy körülbelül két-háromszáz katonával bemegyünk az erdőbe, persze csak óvatosan. Elmegyünk egészen az ellenség háta mögé, majd hátba támadjuk őket. Egy hangos csatakiáltás jelként szolgál majd, hogy támadást indítsanak az ott maradt katonák szemből.
Ez volt az utolsó reményünk, hát megpróbáltuk, de az erdőből ránk eső veszélyre is figyelnünk kellett. A sötét fa rengetegben csaknem húsz-harminc katona odaveszett. Végül a hadi terv bevált, s farkas üvöltést sem hallottunk már.
Pirkadni kezdett, nap felkeltéig befejeződött a háború, bosszúm mondhatni beteljesedett. Hazánk megnyerte ezt a harcot, hazánk területét majdnem kétszeresére növeltük. Nem akartuk efoglalni az ellenséges országot, ugyanis hazánk legigazságtalanabb békéje óta rengeteg dolog megváltozott a magyar szívekben.