Egy furcsa reggelen sutyorgásra ébredtem. Szemeimet tágra nyitottam, majd egy körbenézéssel állapítottam meg, hogy idegen a szoba, az ágy, ahol fekszem. Egy hófehér szoba, minden világos színű. Fehér lepedő volt alattam, fehér paplannal gondosan betakargatva feküdtem.A szoba falára színes, nagy virágok voltak festve. Bizonyára egy esztétikus, fiatal leányzó szobája lehetett.
Lehúztam magamról a takarót, s kimásztam az ágyból. Egy papucs volt ott, nem tudom kinek rakhatták oda, de pontosan ráillett a lábamra, hát belebújtam. Ahogy lábra álltam, megreccsent alattam a padló, majd minden lépésnél olyan hangot adott ki. ~Felébredt! Gyorsan! ~ Jött a suttogó, ideges felszólítás a másik szobából. Az ajtó alatti résen jöhetett be a hang, majd a lépések zaja. Hírtelen kitárul a fehér szoba fehér ajtaja, és egy felnőtt nő lépett be, mögötte egy magas, fiatal férfi.
~Szia, látom felébredtél, jólvagy? Hogy történt? Mesélj el mindent azonnal!~ Támadt rám az ismeretlen hölgy.Én meg csak kapkodtam a fejem jobbra-balra tudatlanságomban.
~Kik maguk? És hol vagyok?~ Feleltem szintén kérdéssel. A nő teljesen elsápadt, megrémült arca verejtékezni kezdett. Olyan furcsa minden. Próbáltam emlékezdni a tegnapra, de az utolsó emlékem, hogy lefeküdtem aludni.
~Anyu vagyok! Ne csináld ezt velem!!!~ Üvöltött rám kétségbeesetten. Szemei könnyben úsztak, két kezével megfogta csuklómat. Szorította, egyre erősebben, szerintem észre sem vette, annyira ki volt borulva. A férfi hírtelen eltűnt, mi meg csak álltunk némán. Figyeltem, ahogy könnyei arcát mossák, de még mindig nem értettem ki ő, és hol vagyok...
Egy mély hang törte meg a csendet, mi lentről szállt fel, emeleten voltunk. A kezemet szorongató "anya" elengedett, majd ment a hívó hang forrása felé. Ahogy kilépett a látókörömből, egy fénykép tárult elém. Közelebb mentem, és akkor vettem észre, hogy nem is kép. Egy tükör meredt rám.
~Ez én vagyok??~ Rémültem meg, majd nagy szemekkel pislogtam bután. Azon goldkodtam, mennyi idős lehet. Elkezdtem turkálni a zsebeimben, és megtaláltam amit kerestem. Egy pénztárca volt a bal oldali farzsebemben. A ruhám és tárcám egyaránt ismeretlen volt számomra. Egy személyi igazolványt találtam benne, a képén pedig az az ember volt, aki a tükörből nézett vissza rám. Ez azért durcsa számomra, mert az utolsó emlékem 10 éves koromról van.
~Ez tényleg én volnék...~ Csodálkoztam magamat figyelve.
~Mégis mi történhetett, hogy négy év csak úgy eltűnt az emlékeim közül...?~ Elraktam az igazolványt értetlenkedve. Még az arcok is elvesztek a fejemből.
*Ők a szüleim?* - Kaptam fel a fejem hírtelen, majd lassan elindultam le a lépcsőn. Leérve láttam, hogy az elméleti 'anyu' és 'apu' egy másik férfivel beszélnek. Újabb idegen arcot jelentett ez számomra. Furcsa, fehér köpenyben volt, akár csak egy... orvos?! Még nagyobbra nyíltak -már így is elég tág- szemeim. Az emeletről leérve szinte suttogó hangon szóltam: ~anyu?!~ Majd hírtelen rám vetette tekintetét. Ijesztő volt. Sebesen odajött hozzám, majd megkérdezte:
~Hát emlékszel?~ Nézett engem reménykedve.
~Nem mondhatnám... - hajtottam le fejem - Következtettem...~
I.rész/Szülők - Amnesia
a hibákat nézzétek el pls(:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése