Épp befejeztem mondandóm, mikor kopogást hallok. Mi lehet ez? Fogalmam sem volt, de anyu elindult a kopogás forrásának az irányába. Közben Angel felém fordult, s mesélni kezdte a történteket:
~ Nos.. Nem is tudom, hol kezdjem, ez egy elég kínos sztori. Elkezdtél mágiát tanulni.. a netről. Atival mondtuk, hogy az nem túl jó ötlet, de annyira megmakacsoltad magad, hogy esélyünk nem volt róla lebeszélni. Kicsit még titkolóztál is, mert nem akartad el mondani, hogy mi terved van ezzel, csak azt mondtad, hogy ha nem sikerül, vagy meg sem próbálod, akkor inkább felakasztod magad. Mivel túl komolynak tűntél, és aggódtunk miattad, veled mentünk. Egy erdőbe vittél minket este, olyan tizenegy óra táján. Egyre jobban furcsálltuk a dolgaidat, de nem hagytunk magadra, féltettünk. Elővettél egy nagy, vastag könyvet, valami mágiás könyv volt, de nem tudtuk mi van benne, azt mondtad te csináltad, felszentelted, ezért nem tudhatjuk mit tartalmaz. Belenyugodtunk és vártunk. Köröket kezdtél el rajzolni a homokba, mindenféle furcsa dolgokat mondtál közbe, amiből örültünk, ha minden másodikat értettünk. Én leültem a köreidtől kábé másfél-két méterre, és szokás szerinte neki álltam novellát irkálni. Olyan ihletet adtál, hogy fantasztikus történet sikeredett belőle. Ati egy kőoszlopnak támaszkodva figyelte, milyen lelkes, milyen elszánt vagy, és mosolyogva nézte a dolgokat. Viszont hírtelen egy óriási fénysugár tőrt fel a földből körülötted, és ami a közeledbe volt, mindent hátra taszított. Én csak felborultam, de Atit az erőd úgy fellökte, hogy kifordult az oszloptól, és 1 métert repült hátra. Akkor már tényleg nagyon aggódtunk.
Te viszont.. őrült mosollyal az arcodon elkezdtél a magasba emelkedni, szemeid mintha lángoltak volna, körülötted pedig nagy szél támadt. Akár csak egy helikopter. - egy rövid nevetés félbeszakította. - És itt jött a durva rész, elkezdtél pörögni a levegőben, a földtől úgy 5-10 centire. Egyre gyorsabban forogtál, majd valamilyen mágia lehetett, nem tudom, de valami olyan szinten földhöz vágott, hogy hallottuk roppanni minden porcikád. Kétségbeestem, és rohanni kezdtem feléd. Attila is föl tápászkodott, és odarohant hozzád. Te viszont eszméletlenül feküdtél, és semmire sem reagáltál. Gyorsan hazahoztunk, és mondtuk h eltört minden csontod, de megnézte a doktor, és megmondta, hogy minden egyes porcikád egészséges, meg sincs repedve egy sem.Eléggé furcsálltuk, de örültünk neki~Mosolyodott el a történet végére érve. Én nagy szemekkel nézek, ugyanis semmire sem emlékszem az egészből, egyáltalán nem.
Hírtelen nyílik a szoba ajtó, bejön anya, és csak ennyit mondd:
~Nem csak ők ketten vannak..~ Ezzel hátat fordított és kiment. Mögötte megjelent egy fiú, akinek szintén elég ismerős arca volt. A nevét viszont neki sem tudtam. Ki ő? Gondolkodtam, majd amikor szótlanul odajött és megölelt, majd a fülembe, súgta, hogy mennyire sajnálja, hogy nem jött előbb, akkor kaptam észbe,
~ Zed! ~ Kiáltottam fel, teljesen tudatomon kívül.
~ Igen? ~ ugrott fel meglepetten. ~ Itvagyok. Mondajd!
~ Örülök, hogy itt vagy. Köszönöm! ~ Válaszoltam halkan, majd erősen magamhoz szorítottam, alig bírtam elengedni. Öröm könnyekkel telt a szemem, és végre elmosolyodtam...
Amnesia - Előzmények (III.rész) /amatőr novella/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése